Kedves téli vendég, a Mikulás járt nálunk

Ha visszagondolunk a gyermekkori Mikulás- várásokra, a felidézett képekben nagy pelyhekben hull a hó, a szürkületben már kihaltak az utcák, csupán néhány megkésett járókelő siet hazafelé. December 6-án este a cipők, kitisztítva sorakoznak az ablakokban, és valahogy mindegyikbe kerül egy-két apró ajándék. Szinte hallani véljük a száncsengő hangját.

 

A felejthetetlen élményeket egy kis-ázsiai város, Myra püspökének köszönhetjük-idézték fel a 3.

osztályosok a Mikulás történetét ünnepségünkön.

 

A szent életű férfiú maga szerényen élt, de bőkezűen segítette a szegényeket. Így maradt fenn Szent Miklós, a gyerekek kedvenceként ismert Mikulás legendája.

A műsort a 3.a osztályosok balettelőadása, a téli hópihék tánca tette látványossá.

 

Mesejátékukkal, amelyben az erdő állatai is szeretetben várták a Mikulást, elbűvölték a kicsiket.

A 3.b- sek a Karácsonyi mesében amerikai és északi szokást elevenítettek meg, ahol a gyerekek gyapjúzoknijaikat akasztják fel a kandallóra, mert arrafelé a kéményen át érkezik a Mikulás.

A 3. osztályosok dalaikkal színesítették a Mikulás köszöntését, kellemes hangulatot teremtve.

Végül a jó öreg Mikulás megajándékozta a gyerekeket.

 

Titokban mindannyiunkban megfogalmazódott a csoda utáni vágy.

 

Kedves Mikulás!

Ugye létezel?

Ha igen, kérlek, add tudtunkra!

Szeretettel: mindannyiunk.

 

 

 

 

Kosztolányi Dezső: Ajándék

 

Aranyvirágácsot, vörös ördögöt és ezüstcukorkát veszek egy ötéves kisleánynak. A cukrászdában, ahol ezen az ünnepen szorongok, velem együtt egész tömeg várakozik. Miniszteri tanácsos és kis pesztonka, grófné és vargainas egymás mellett. Mindegyik vásárolni akar, s adni, adni.

Nézegetem őket. Feltűnik, hogy milyen áhítatosak, boldogok valamennyien. Mintha az a szándék, hogy visznek valamit valakinek, máris kielégítette volna őket. Nem türelmetlenkednek, nem tolakszanak. Szemükben előre az ünnep lángja tündöklik föl, az öröm visszfénye. Belefeledkeznek az ácsorgásba. Senki se siet. Ott állnak a pogány-keresztény emlékek között, s szemlélik az évezredek során elcsenevészedett és megszelídült jelképeket, a kegyesen bearanyozott vesszőnyalábokat, a pokolvörös hártyapapírba csomagolt édességeket, amelyek még a germán hitregéből maradtak itt, s földi létünk legnagyobb kérdéseire emlékeztetnek bennünket, a bűnre és a bűnhődésre, az erényre és a jutalomra. Tűnődve válogatnak közülük. Gondolatban szeretnék elvinni az egész cukrászdát kedveseiknek. Ez a megindult és csöndes embercsoport egy másik embercsoportot idéz eszembe, az estélyi ruhás hölgyeket és frakkos urakat, akik előkelő kerti ünnepélyek tortákkal, pástétomokkal rakott asztalait rohamozzák meg, hogy mennél előbb érkezzenek oda, mert ezek nem adni akarnak, hanem kapni, kapni.

Vajon melyik a nagyobb boldogság? Az ősembert úgy képzeljük el, hogy ragadozó volt, s csak a birtoklásban találta meg barbár örömét. De ez nyilván tévedés. Ma is ismerjük a vadnépeket, melyek hajlam, műveltség, lelkialkat tekintetében egy szinten mozognak a hajdani ősemberrel. Ezek pedig nem ilyenek. A kutatók, akik náluk jártak, azt vallják, hogy egyik legnagyobb – mindennapos – szenvedélyük az ajándékozás. ĺgy például a pápuák csak azért termesztik a burgonyájukat, hogy odaadják másoknak. Gyűjtenek is, kagylót, gyöngyöt, de hatalmukat nem a birtoklásban érzik, hanem az adakozásban. Amint Róheim Géza elmésen és talpraesetten mondja: „Apró ajándékokkal ingerlik egymást.” Tulajdonuk voltaképp mozgó holmi. Amijük van, azt állandóan csereberélik. Kis ajándékot adnak, s titokban nagyobbakat remélnek helyette: szeretetet.

Bizonyára mi is az ősemberek ivadékai vagyunk. Szeretünk kapni, de adni talán még inkább. Csak nagyon kevesen vannak, akik vérmérsékletük szerint teljesen beérik a kapás örömével. A kapás valaminek az ígérete és kezdete. Van-e olyan kincs és gazdagság, mely ne volna a maga valóságában siralmas szegénység ahhoz képest, amit remélünk?

Álmodozásomból a cukrász rezzent föl, aki az iránt érdeklődik, mit vásárolok. Megveszem az aranyvirgácsot, a vörös ördögöt és az ezüst cukorkát. De még mindig sokáig időzöm a cukrászdában. A többiek is, akik már csomagjukat ott szorongatják hónuk alatt. Élvezik a pillanatot. Ez az igazi ünnep. Amikor kimegyünk az utcára, szinte sajnáljuk azokat, akik csak kapni fognak.



vissza
Avocado